Eget megcsalni vágynod, föld fia: esztelenség.
Szívünk zegzugos útján nincs olyan titkos jelenség,
amit az istenek
már eleve föl nem derítenek:
bármit cselekszik ember, látják istenszemek,
hiába hiszi, hogy elfödte éj homálya.
Egy kétkedő pogány, méltó, hogy süsse máglya,
ki csak addig hisz Istent, míg kényelmes neki,
vagyis: leltár szerint élvezhező haszonra, -
Apollóhoz megy fontoskodva
a szentélybe s megkérdezi:
"Mondd, élő vagy halott az, amit markolok, la?"
Veréb volt, mondják, a kezében,
és kész volt azt megfojtani
s éppúgy kész elbocsátani...
Csak érje már Apollót végre szégyen!
Apolló észrevette, mit forral ím eszében.
"Mutasd - ha él, ha holt - azt a verébfiókát, -
szól - s többé tőrt nekem ne vess, komám!
Megkeserülheted az ily veszélyes mókát:
én messze látok s messze sújtok ám!"
Negyedik könyv - Tizenkilencedik vers